Ember legyél !

Interjú Urbán Attila videóművésszel

 - Hogyan kezdődött?

- 12 éves voltam, azt hiszem. Lyuk volt a fogamban. Ki kellett húzni. Fogorvoshoz kellett menni, de féltem tőle. Nem akartam menni. Anyukám mindenképpen kényszeríteni akart. Muszáj elmenni! Ellenkeztem, de akkor láttam egy polaroid kamerát a fényképésznél. Megmondtam anyámnak, ha azt a kamerát elkapom, akkor kihúzatom a fogamat. Kihúzattam a fogamat és elkezdtem fényképezni. Csik-csik-csik. Polaroiddal. Direkt volt. Azonnal megláttam a képet. Utánna elkezdtem festeni, rajzolni. Nem sokat rajzoltam, hanem festeni akartam.Olajfestékkel akartam festeni. . Rendes ecsetekkel, igazi festékkel.Valahogy tudtam. De hogy hogy mertem? Mert az anyám, apám nem foglalkoztak ilyesmivel. Elkezdtem festeni, utánna bekerültem ebbe az iskolába..

- Melyik iskolába?

- Ez a Nordvästra Konstshögskola volt Helsingborgban. Művészeti szak.Ott az ember tényleg fényképészettel, grafikával, festménnyel, videóval, performansszal kezdett foglalkozni. Minden benne volt ebben a két évben, hogy az ember próbálgassa a szárnyait. Akkor kaptam a szerszámokat.

- Hány éves voltál akkor?

Amikor kezdtem 19 vagy 20. Ott volt a... legfontosabb idő, valahogy.... ahogy látom.

- Sok mindenre kiterjedt az oktatás.Meséld el, hogy mi az, amit most használsz ezekből?

- A legfontosabb, hogy van lehetőség, hogy tudom ezeket használni. Mindig, ha megtettél valamit, akkor egy kicsit mindig előrébb tudod túrni. Semminek sem muszáj definitivnek lenni, hanem...

- Ez jó..

- Meg hogy a saját magad karmestere vagy. Mit szeretnél, hogy benne legyen a partitűrödben ? Mit akarok az én partitűrömben? Mint a konyhában. Milyen összetevőket akarsz? Itt a hagyma, az olaj, stb. Mikor én olvasom, hogy az én szívem hogyan dobog, akkor annak benne kell lennie.

- Tulajdonképpen egy modern szellemű iskolába kerültél bele, ahol önmagad lehettél.

- Picasso azt mondta, hogy tanuld meg az eszközöket, hogy használni tudjad ezeket. Évekig csak Caravagio stílusában festettem. Amikor már tudtam úgy festeni, mint Caravaggio, akkor csak félretettem, és továbbmentem. Mentem a következőre, és a következőre. Így az ember ezeket a festményeket megcsinálta, és félretette. Most ott vannak a zsákomban valahogy.

- Körülbelül mekkora ez a te múltad? Ezek szerint sokat foglalkoztál festészettel.

- Igazáből én egy festő vagyok. Úgy érzem magam, mint egy festő. Abbahagytam a festést. Túl sokat festettem,és túl nagyot, meg utánna nem bírtam a terpentint. A kezeim tele voltak színekkel. Okker, kádmium, meg terpentin. Allergiás reakciót kaptam. Éreztem, hogy nem tudok festeni többet. Abbahagytam a festést. Akkor kezdtem videóval meg a performansszal foglalkozni. Azt akartam, hogy legyen direkt. Az én testem, meg ahogy állok, direkt tudom csinálni. Rátértem a performanszokra. Csak a gondolataim kellenek, és bárhol mondhatom, hogy dolgozom.. Ne bántsatok, ne beszélj most, mert dolgozom.

- Mennyi ideig tartott a festészeti, és mióta tart ez a másik korszak ?

- 25, 26 éves voltam körülbelül, mikor elkezdtem a Valandot 2001-ben. Úgy éreztem, nem, most itt nem szabad festeni. Itt nem szabad, hogy az a művész legyél, ami voltál. Muszáj valami mást. Az a más, az micsoda? Orkán az emberben. Még több dolgot látott az ember. Igy is lehet csinálni, úgy is lehet. Attila, most ne! Ülj le, gondold ki saját magad. Hogy akarsz dolgozni? Akarsz egy professzionális művész lennei, vagy inkább amatőr? Kellet valahogy választani. Merre akarok menni? Úgy éreztem, hogy a fotó, meg a videó, ez a fontos, az a médium. 2001-ben úgy éreztem, hogy most videoművész vagyok.

- Igen. Tulajdonképpen az emberek téged így ismernek, mint videó, performansz és multimédiaművészt.

- Multimédia, és korlátok nélküli, vagyis ahogy a nap süt, meg ahogy a szél fúj. Nincs kigondolva, hogy vidóval, vagy fotográfiával dolgozom, hanem ahogy érzem, hogy ez a médium működik most legjobban a mondanivalómhoz. Néha elkezdődik rajzzal, grafikával, vagy valami mással, utánna amikor az ember dolgozik, végül videó lesz belőle. Soha nem akartam, ahogy mondták az iskolában, és a többiek...”Ha sikeres szeretnél lenni a művészetben – akkor muszáj, hogy válasszál, hogy mivel dolgozol, be kell skatulyáznod magad”. Néha zenélek is, attól függ. Nekem az soha nem volt fontos. Látom a barátaimat, megtalálnak egy utat, és utánna abban agitálják a kérdéseket, hogy...

- Nem érzed ezt hátránynak? Nem érzel erre kényszert? Minden művésznek kell gondolnia arra a képre, amit az emberek magukban hordanak az alkotóról.

- Hm.. Most kerültem oda, hogy erre gondoljak. Azelőtt nem akartam, mert túl rövid az idő ebben az életben. Sokmindent szerettem volna kipróbálni. Semmi sincs sziklába vésve. Úgy érzem megint, hogy egy utat választottam. Vagy az út választott engemet. Most már idősebb vagyok. Túl szétszórt voltam.

- Túl szerteágazó?

- Túl sok irány...Igen, igen. Minden üres lett, mint egy fának az összes ága. Mind ezeket az ágakat végigmásztam, és visszamásztam. Most úgy érzem, hogy a főágra rámentem. A kis ágakat még megtartom, és csinálom, de az a hobbim. Csak a nagy ágat veszem komolyan. Azzal fogok dolgozni, ezzel a nagy ággal. Utánna lesz ami lesz. Úgy szokott lenni, hogy ami a nagy ág mellett van, az lesz a súlyos, vagy az lesz, amit az ember meglát,... az szokot a fontos lenni. Néha eldöntöm, hogy a városba akarok biciglizni, és amikor már elindultam, egyszer csak rájövök, hogy tulajdonképen vidékre akartam menni.Városban vagyok, és nem a vidéken. Eltévedtem. Muszáj tévedni, meg kapkodni. Valahogy úgy szeretek dolgozni, hogy a tévedségben az ember bemegy a ködbe, és ottan valahogy kidolgozza...behúz valamit az ember a vászonra, vagy a videóra, utánna lesz valami.

- Tulajdonképpen mit szeretnél mondani az embereknek?

- Hm.. Pont most, ma, ahogy felkeltem.... Kertész azt mondta, hogy végtelenül sok remény van, de nem a számunkra. Mikor ezt elolvastam, akor az ember úgy valahogy.. aha... oké, … hogy, ... és onnét vagyunk mi emberek. Innen kell kezdeni. Nem a reményen, hanem azt amit csinálunk. Itt van valami, hogy amin én dolgozok... és mindannyian.... Mit akarok kifejezni?

- Tulajdonképpen minden művész szeretné kifejezni önmagát, és azt aki ő. Hogy érzed, vagy hogy látod ezt a kapcsolatot a publikummal?

- Úgy érzem, hogy még egyszer muszáj elmondani mindent. Muszáj még egyszer megmondani. Mert nem ment be. Nem jött be az agyunkba. Hogy igaz legyen. Hogy bírjunk valamit tenni. Mindenki próbálkozik embernek lenni, és az egy életen át tartó foglalkozás. Micsoda az a világban, hogy egy ember legyél? Ur människa (Velejében ember). Még egyszer le kell írni, hogy leüljön, hogy ...Aha! Utánna lehet. Vannak régi dolgok.Az egész világ szét van szóródva ezer példára. Grundbult ( Alapvető csavar).

- Az micsoda?

- A csavarnak a része.

- Az anyacsavar?

- Igen. Hogy ez az alap, meg van húzva, de fel van lazulva.Végül is, ez el van mondva ezerszer, amikor még itt barlangokban laktak, és csinálták ezeket az egyszerű festményeket, amiket a régészek megtaláltak, akkor is foglalkoztak ezzel, hogy mi az ember, és miért vagyunk itten. Valahogy én úgy érzem, hogy muszáj elmesélni mégegyszer. Érted?

- Értem.

- Ez fontos. Valahogy úgy éreztem, ez az alap. A világ....ez nagy, amikor még felnövőben voltam, akkor egy együtesben játszottam, akkor ültünk a gyakorlóteremben, és írtuk a nótákat, és mindig azt monduk, amikor ittuk a kávét... hogy mi vagyunk a világ ellen...Ez a kilencvenes években,... Kurt Cobain.. Vi mot världen...

- Nem igazán ismerős. A kilencvenes években én már túl voltam az ifjúságon. A világgal szemben ?

- Hogy az ember. Människan. Mi vagyunk a világhoz... Ez az alapprincipium. Mint most pl. a legutolsó munkám, hogy valaki most pucolja a krumlit,ez olyan egyszerú dolog. Vagy itt van ez a kép, hogy túrni a talicskát. Valaki túrja a talicskát. Csak túrod a talicskát. Itt van valami. Amikor látom a képet, meg amikor csinálom a képet. Felajzott idegállapotba kerülök. Tulajdonképpen ezt akarom mondani, hogy túrjuk a talicskát. Csak túrjuk.Meg kell állni is...Ebben benne van, bele jön a Szüszhiphosz, meg az Ikarosz, meg a minden...

- Mintha ez lenne az élet értelme, a mozgás, és az anyagok áthelyezése, nem is tudom, talán ez a változás....

- Hmm. Ebben benne van, hogy az élet olyan Road Movie. Túrod ezt a talicskát, az ember megy keresztül, de a végállomás nincsen megírva, vagy nincs is, de te vársz, mert.... valamikor elkezdted ezt a feladatot, és neked muszáj ezt a feladatot véghezvinni. Az én feledatom, hogy mint művész, ezt felmutatassam, hogy túrom a talicskát, és muszáj tovább túrnom.

- Igen. Mint ahogy, minden embernek megvan a feladata, kis terhe, amit cipel a válán,vagy amit tol a talicskában, és valahova kell hogy jusson...

- Igen-igen...és tudjuk, hogy hova jutunk végre, de.... olyan fontos, hogy minden ember... Igazából olyan sok idő megy el, hogy …csak üljünk le és gondolkozzunk....Mert mindenki gondolkozik.... Az unikum,hogy mi emberek meg megtudjuk örökíteni ezt. Meg ami meg volt örökítve, azt tudjuk megint mondani. Mindent ami történt, minden históriát muszáj ezerszer elmondani.

- A tanulmányaid során valakitől kaptál útmutatást... ezekhez a gondolatokhoz? Voltak-e példaképek, akiket fontosnak láttál mint művészek?

- Minden művész, aki igazán dolgozott, az inspiráció. Minden név, minden kis lélek, aki felvette a ceruzát, aki nem adta fel...mert.. nem egyszerű dolog.

- Mennyire követed a kortárs művészetet, történésket? Milyennek látod a mai svéd művészetet, és azzal összehasonlítva mást, nem tudom, hogy ismered-e esetleg pl. a vajdaságit?

- A kollégáim itt Svédországban vannak és látom a munkáikat. Velük valahogy együtt, vagy párhuzamban dolgozunk. A vajdaságit azt nem ismerem egyáltalán, olyan, mint egy idegen műhold számomra..

- Szerepeltél nemzetközi eseményeken is. Voltál Isztambulban...

- Isztambulban voltam... Elég sokat, most belekerültem a Kollektívába, úgy hívják, ez egy szervezet Ljubljanában, Slovéniában. Csináltak turnét, már három éve, mennek.. Horvátországba, Macedóniába, Szlovákiába, Viszik körül a munkáimat. Mindenhol, de Magyarországon még nem volt kiállításom... vagy arrafelé Vajdaságban,... hanem Isztambulban, meg Németországban...Valahogy kikerültem ezt a fontos részt...a saját., az valahogy...

- Minden művésznek fontos a szülőföld, vagy ahonnan származik. Te már itt születtél Svédországban, de mégis.Ugorjumk egyet. Beszélnél még művészetednek világáról, visszatérő motívumairól, és a szereplőiről?

- Az alapfeltétel, a kezdés, hogy megjöttem, de hogy nem innen jöttem. Itt vagyunk mint látogatók a világon. Valahogy az úgy van, hogy engem idehoztak, és azt mindig éreztem, hogy idehoztak és idetettek. Innen kezdődik. Az nekem egy trambulin valahogy. A szüleim idejöttek, vagy a nagyapám idejött Svédországba, azt én nem tudom, hogy milyen lehetett.... de, ha visszanézem a munkáimat, hogy ott van ez a trambulin, és úgy volt mindig, hogy megjöttem.

- Sejtem..

- Hmm.. Valahogy sohasem akartam dolgozni azokkal a kérdésekkel, amik az arcomra vannak dobva.. Születsz és máris megvan egy kérdés, hogy miért élsz, vagy mi a tied. Mindig próbálkozom, hogy ne azzal dolgozzak. Mert az olyan egyszerű lenne, hogy azt a könyvet elolvassam. Vagy félek, vagy nem akarom, vagy muszáj, hogy ne dolgozzam akkor, vagy lassú vagyok. Nagyon lassan muszáj az én kérdésemet ledolgoznom. Nem akarom ezt. Ebben az új munkában, a talicskában is ez van, mindig kis lépésekkel próbálkozom, hogy utánna, amikor az ember meglátja az egészet, akkor ott van.... Nem a motívum, mert a motívum az valami más nekem. Ez az alap. Ahogy kezdem.

- Értem...

- Nehéz kérdés, át kell beszélni, hogy mint ember, és lélek, utánna, hogy mint művész... Arcal előre van, néha muszáj hátra is nézni, de nem túl sokat

- Rendszeres résztvevő vagy a göteborgi Hu.se.t-en. Jártál Taiföldön is. Dolgoztál is ott valamit ?

- 2005-ben vagy 2006-ban lementünk, és csináltunk munkákat a melegben. Három hetet voltam, volt kiállítás és workshop.

- Mi készült ott?

- Ott ...egy munkát mutattam... egy videoperformance volt. Énekeltem egy magyarnótát. Miért múlt el minden ami szép? Gitároztam, a Jugoton emblémáját pedig felnagyítottam, úgy néz ki, mint egy zászló, ez háttér. Öltönyben vagyok, és fehér ingben, énekelem, hogy ” Miért múllik el minden ami szép? Ki tudja, hogy visszajön.e még? Jöjön ami jön...”

- Isztambulbani videón is valami ilyen van...

- Igen-igen...Énekeltem Isztambulban, Európa és Ázsia határán. Ott egy hangszeren ülök, egy régi hangszeren, egy gitár – banjo félén, Dzsümbüsz a neve. Egy makedón építette annak idején Atatürknek. Szegény embereknek volt ez valahogy a hangszere, mert olcsó volt produkálni. Énekelem ”Akácos út.., ha végig megyek rajtad én” és ez át van fordítva angolra, majd jön egy kis labda.. utánna ott vannak a hajók... Körül- körül megy a szöveg. Biztos ismered..

- Igen láttam...

- Hmm.. vannak ezek a régi nóták. Sokat dolgoztam a magyar nótákkal. Benne volt az Isztambul biennálléban. Volt egy Zenebona szallag, ami 1986-ban jelent meg Szabadkán. Apámnak, meg az anyámnak ez megvolt. Ez egy videó volt, ahol csak mulattak. Úgy hívták ezt a munkámat, hogy Zenebona. Ha-ha-ha...

- A zenebona a bácskai vidéken azért szokás volt.Szegény embernek valamikor ez volt a kultúrája.

Alkalmam volt látni a diplomakiállításodat is...a Valand Képzőművészeti Egyetemen...

- Diplomakiálításomban kis vágódeszkák voltak. Rajta voltak az énekesek fényképei, az ismert kazettákról. Ez hommage volt a Jugotonnak.. 3+ 2, meg a Sógorok, a Szivárvány, a Molnár Péter... Ezeket én...mind meg van nekünk. Csak ezeket hallgattam. Elvis Presly, Bob Dylan, meg a magyar kazettákat...A két világot valahogy nekem össze kell hoznom. Nagyon egyszerű dolog, de az embernek mégis... Sajtot így vágunk, ottan meg sajt szeletelővel.. Szivárvány az: Svédország az ígéret földje. Svédországba kerülni, az egy vágy.. Az ember kinyitja az ablakot, akkor berepül a pénz...A szivárvány végén ott van a Bibliában a kista, a vízen.(kicsesláda). Ez egy délibáb. De hogy mindennap itt is kell dolgozni, az biztos.

- Kicsit változott a helyzet, kicsit nehezebb lett az élet

- Most is, valahogy az a kialakult felfogás, bár ez kezd eltűnni, hogy itt szépen meg lehet élni. Itt is változott. Az a rossz, ha nekünk nehezebb lett az élet, akkor azoknak még nehezebb. Ami Magyarországon most tötrénik, vagy a balkánon volt régen. Minden csak megy lefelé. Azon a kiállításon volt az a nagy kép az egész családdal. A négy generáció a képen volt. Vágódeszkákat fognak így az arcukhoz. A vágódeszka nekem egy szabadkai szimbólum. Nekem a vágódeszkának a megtestesülése. Minden vágódeszka Szabadkáról jön... Nem tányéron eszünk, hanem vágódeszkán..., ahogy én látom. Ez a fantáziám... Rágod a kolbászt, meg hogy kiteszed az asztalra, de ez egy családi szokás is biztos.

- Tulajdonképpen a család, és az imént elmondottak a témáid, hogy te itt vagy. Itt kaptad meg az útravalódat... Volt ott még egy videó installáció...

- Volt egy Volvo kerék lefilmezve, és egy kerék projekció volt a földön...

- Tehát kivetítve forgott egy autókerék, és lefektetve...Volt egy ekrán is?

- Nem. Állt így egy megafon, abból kiabálták, amit a magyar szallagokról kölcsönvettem...: ” Hölgyeim és Uraim, Drugarice i Grugovi, Maine Dame und Herre, Prezentálom (a nevem ), Hahaha, Hohoho and a capel of tralala ! ” ahogy hívták a kiállításom, és ezt minden percben...egy olyan megafon volt..

- Ez a terem volt a te kiállításod..és ennek volt a címe a tralala.

- Igen. Hahaha, Hohoho, and a capel of tralala...Benne van, amikor eltévednek, ahogy mennek a meseországba.

- A te mostani életed úgy alakult, hogy egy másik művésszel kötötted össze az életed. Ez milyen?Hogy éled meg, hogy a feleséged is mondani akar valamit?

- Az ember próbálkozik, hogy működjön. A megértés az nagyon fontos. Sok időt adunk egymásnak, hogy mind a kettőnknek működjön a saját világa is. Támogatjuk egymást. Még nem kerültünk oda, hogy együtt dolgozzunk.

Kérdezett Csikós Tibor

Megjelent a svédországi magyar Híradó 2012 júniusi számában.