Bálind István festészete
2011.05.21
Bálind István festészete
Bálind István festészetének legutóbbi korszakában, mintegy három éve a város és a természet ütközésének témájára fest. Aki élt már huzamosabb ideig több milliós nagyvárosban, az tudja, a természettel való együttélés felbomlott, és nem elérhető, legfeljebb csak idea, vágyakozás azoknak az eredetileg vidéki embereknek, akik életük későbbi éveiben költöztek ebbe a mesterséges, emberkéz teremtette világba. Hiába vannak az előírt mértékben, vagyis annál valójában kisebb arányban mesterséges zöld oázisok, a mindent beborító por, a szmog rátelepszik a metropolis lapályos részeire, és megkeseríti az ott lakók életét, különböző betegségeket hoz létre. Statisztikai adatokból tudjuk, milyen gyakori halálozási ok Budapest egyes kerületeiben a tüdőrák, hogy a többi légúti megbetegedést ne is említsük.
Tudati szinten is lemérhető a városi embernek a természettel való megbomlott harmóniája. A tél elmúltával
nem tudja, mikor van a szántás, a vetés, a föld megművelésének, az aratásnak az ideje. Mikor van a szüret, például. Keze nem érinti meg többé az anyaföldet, nem szembesül az abban lejátszódó folyamatokkal. Azt hiszi, technikai lehetőségeivel képes a természet fölé kerekedni, uralni tudja az elemeket. Ennek a tévhitnek látványos cáfolatára szinte naponta kapunk híreket a világ különböző részein történt természeti csapásokról (szökőár, forgószél, stb.).

A földből vétettünk, és halálunk után ismét földé leszünk. Csupán a természet kicsiny alkotóelemei vagyunk, életünk a természet és általa a nagy hatalmas mindenség létének töredéke. Semmit sem változtunk, mindennapjainkban mindent önmagunkhoz mérünk. Még mindig azt hisszük, hogy körülöttünk, vagyis a föld körül forog a nap.
Bálind István tisztában van ennek a szemléletnek a hamisságával. Ezért helyezi szögletes épülettömbjei csúcsára a magányosan álló fát, hogy szellemi horizontunkra új iránypontot tűzzön ki, hogy a legtöbb ember lelkében még meglévő, elrejtett kertecskére (harmónia vágyra) irányítsa a figyelmet. Egyszerű, világos jelképrendszerrel dolgozik. A sötét és sivár épülettömbök, falak és rések által meghatározott labirintusban élünk, és tőlünk messze távol, valahol a horizont vonalán megjelenik az elérhetetlennek látszó eszme, harmónia a természettel. Az alkonypírral, vagy éppen ragyogó napsütéssel színezet természeti távlat, az ég kékje pedig fölöttünk áll. A mindenség képviseletében felülről szemléli, vagy ha úgy tetszik: felügyeli emberi valónkat.

Szembetűnő a perspektíva, és a perspektivikus térillúzió alkalmazása, de nem iskolásan szabályos tudálékossággal, vagy a reneszánszban megszokott módon, hanem teljesen szabadon, nyitottan. A távlat megjelenik a vonalakban, de a hatalmas függőleges színsíkok egyúttal ki is oltják annak érzetét. Itt kell szólni mostani kiállítása legjelentősebb művéről, amit ő piramisnak nevez. Igen a színek piramisát látjuk, ugyanakkor vonalai a széles és egyenes, egykorvolt és mostani bácskai kisvárosok főutcáiról mesélnek. Azokról a közterekről, ahol a művész ifjúsága telt el.
Ezzel el is értünk jelen kiállításunk képeihez. Vegyük szemügyre ezeket az ablakokat. (Nyilván érzékeljük, hogy ez nem a Windows szabvány szerint készült, hanem annál sokkal személyesebb valami) Vajon hova is nyílnak ezek a rések?
Csikós Tibor